Kinek az arca?

Amikor ránézek a kisfiaimra, természetesen- ahogy a legtöbb szülő- csodálatosnak, szépnek, tökéletesnek látom Őket. Aztán ott vannak a nehezebb napok is... A hisztis, nyüglődős, szürke hétköznapok, mikor a nehézségeink közepette döbbenten veszem észre, hogy a nemrég még tündéri arc olykor flegma és komor is...Az a reagálás pedig néha indulatos, máskor meg sértődékeny...Ezt az arcot is meglátni a gyermekeimben egészen félelmetes tud lenni...Hogy miért is? Mert egy kicsit hozzám is tartozik...Tükröt tart elém is: " hiszen Te pont ilyen vagy!"...

"Ha a gyermekeinkre gondolunk, szeretetünk sokféle megnyilvánulása jut eszünkbe. Az áldozatok vállalása, az aggodalom, az öröm. De ritkán gondolunk arra,hogy gyerekeink a fejlődésünk, a változásunk legnagyobb katalizátorai. Nem tudatosan teszik ezt, csupán azzal, hogy visszatükrözik mindazt, amit a példánk, a nevelési szándékunk hozott létre bennük. Problémáik a mi problémáink tükörképei. Ezért is olyan nehéz meglátni a velük kapcsolatos nehéz helyzetekben azt, hogy nemcsak őket kell megváltoztatni, hanem nekünk is el kell indulnunk a változás, a fejlődés útján."

(Kígyós Éva: A hős útja)