A tanácsról...

" Én magam nagyon sokszor a leghatározottabban elutasítom, hogy tanácsot adjak. Egyrészt azért, mert nem érzem felhatalmazva magam, hogy én oldjam meg azt, amit a másiknak kellene. Másrészt, ha a tanácsommal a kelleténél jobban befolyásolom, ezzel meggátolom a "felnőtté válását". Hiszen a tanácsommal nemcsak a saját felelősségében, de a szabadságában is korlátozom. Ami persze pillanatnyilag kényelmes lehet neki, de igazán sehová sem vezet. Csak pillanatnyi siker-neki is, nekem is.

Vigyázni kell azzal is,hogy sokan zsarolni is képesek a tanács iránti igényükkel.Remek és hosszadalmas játszmák hozhatók így létre. Bizonyára mindenki ismeri azt, amikor valakitől, akinek tanácsot adtunk, évekig hallgathatjuk, hogyan szúrta el az egész életét, mert hallgatott a mi ostoba tanácsunkra. Aztán persze újra jön a tanácsért. Elég képtelen dolog...

Így hát most,általánosságban a tanáccsal kapcsolatban nem is tanácsolok semmit. Biztatnék azonban mindenkit arra, hogy ki-ki a maga módszerei szerint alakítsa ki az erre vonatkozó stratégiáját. Annyit azért el lehet mondani, hogy ha tanácsot nem is célszerű nyakra-főre osztogatni, véleményünk bármikor lehet a dolgokról. és ha kérik, azt el is mondhatjuk. Érett ember ennél többet nem vár a másiktól. Úgy gondolom, hogy ez többé-kevésbé korrekt álláspont."

(Wéber Péter: Mit kezdjünk a panaszkodással és a panaszkodókkal?,In.:Mesterkurzus...a megismerés útjai,Saxum Kiadó,2007.)